Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Otthonom lesz az Isten háza mindörökké - Emlékezés Zsebedics József atya halálának 1. évfordulóján

2019.05.19

Az alábbiakban teljes terjedelmében közzétesszük Zsebedics József atya egykori tanítványának, Horváth Csaba papnövendéknek igehirdetését, melyet József atya halálának első évfordulója alkalmából mondott 2019. május 19-én a Kapuvár-házhelyi templomban. Itt ünnepi engesztelő szentmisét mutatott be József atya lelki üdvéért Radó Tamás és Bernát Krisztián atya.

*

2019. MÁJUS 19. VASÁRNAP 16. ÓRA, Kapuvár-házhelyi Sarlós Boldogasszony templom

Megemlékezés Zsebedics József atya halálának 1. évfordulóján

34457181_1918889454796161_8698335473447206912_n.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Krisztusban kedves Testvéreim!

Hálatelt szívvel állok itt az Úr oltára előtt, hogy megadta számunkra ezt a napot. Hogy itt, e templomban engesztelő szentmise keretében emlékezhetünk meg Zsebedics József címzetes kanonok-plébános atyáról, akinek e templom örök nyughelyéül szolgál.

Ha pár mondattal jellemezni kellene József atyát így fogalmaznánk: Hatalmas egyéniség, aki mindenkivel szót értett, közvetlensége nem ismert határokat. Ő nemcsak fáradhatatlan lelkipásztor volt, hanem olyan ember is, aki az egyházi hagyományokat ápolta, a múltat faggatta, mert tudta, hogy egy keresztény közösségnek a múltja adja meg az identitást, a gyökereket. Akikre büszke lehet, akiknek példájából a jelen embere szintén példát, reménységet és ösztönzést kap a hit magasztos értékeinek megtartására, továbbadására. Pap volt…pap mindörökké Melkizedek rendje szerint…

Milyen szép a zsoltáros szava: „Otthonom lesz az Isten háza, mindörökké szünet nélkül”. Igen, kedves jó Testvéreim, József atya e szent helyről várja majd az örök feltámadást. Addig is e templomban hétről hétre felcsendülnek az Istent dicsérő énekek és imák, a szentmise golgotai áldozata itt is hétről hétre megvalósul/megújul. József atya még életében egy olyan nyughelyet választott, ahol az imádság nem fog megszűnni soha, egészen az idők végezetéig. Mert az Isten háza, az imádság háza, és mindaz, aki életét imádságos lélekkel éli, az bizonyos értelemben mindig imádkozik, annak lelkében békesség honol.

Elmondhatjuk, hogy József atya ezen átimádkozott falak között valóban békében nyugszik és otthona már ez a ház mindörökké szünet nélkül.

József atya egész élete a templom motívuma körül forgott. Szülei, családja buzgóak és vallásosak voltak. Abban az időben még fontosnak tartották, hogy a gyermekek templomba, hittanra járjanak, vasárnap pedig sohasem volt náluk semmilyen munka. A győrszentmártoni iskolába járt. Itt kitűnt éles eszével, ezért később felkerült a „várba”, a pannonhalmi bencésekhez. Itt a pannonhalmi  iskolától kapott bencés identitás egy életre meghatározta jellemét. Egyszer ezt így fogalmazta meg: „hatalmas tudást, nézőpontot, és tartást kaptam. Sok mindenben még ma is irányít.” A templom megint csak fontos szerepet játszott élete kezdetén is, hiszen felkerülve a várba, a pannonhalmi bazilika légköre már gyermekként megfogta őt. „A bencés templomi szertartások csodálatosak voltak” -mondogatta, olyannyira, hogy több évtizeddel később is szinte hallotta a gregorián dallamokat a fülében, amik a fenséges liturgiákon felcsendültek. Igen, ott a várban, abban a szép bazilikában a sok szentéletű szerzetes között szólította el Isten József atyát a papi szolgálatra. Érettségi előtt már tisztázódott benne, hogy egyházmegyés pap szeretne lenni, így győri egyházmegyés papnak jelentkezett. Amikor nagy bőrönddel, édesapjával elindultak a vasútállomásra, édesanyja sírva integetett a ház lépcsőjéről. József atya visszaszaladt és azt mondta neki: Ne sírjon édesanyám, jó helyre megyek! Tudom én azt, - felelte neki édesanyja-, de egy évig nem látlak. Ekkor kezdte megtanulni az elszakadást a családtól.

Az olvasmányban hallottuk, hogy az apostolok megkapják munkájuk végzéséhez a Szentlélek ajándékait. De Isten kegyelmének elnyeréséért azonban nekünk is meg kell tennünk mindent és sok áldozatot kell hozni. A papnak is le kell mondania sok mindenről, hogy egészen Krisztusé és rajta keresztül a híveké legyen. Az apostolok tudván, hogy az életükkel játsszanak, hirdették minden körülmények között az evangéliumot. József atya is, aki megadta magát a Szentlélek hívásának, elköteleződött Isten felé, vállalva a sok lemondást, hogy Krisztus Urunk elkötelezett tanúja és apostola legyen a világban. A most olvasott olvasmány szavaival élve: hirdette az evangéliumot, sok tanítványt szerzett, erőt öntött a tanítványok lelkébe… hogy kitárja mindenki előtt a hit kapuját. (vö. ApCsel 14,21b-27) József atya erre vállalkozott. Akiről ma megemlékezünk és imádkozunk, lelkipásztor volt. Pap. Aki templomot épített, nemcsak kőből, hanem élő kövekből is, Isten Egyházának volt elkötelezett szolgája utolsó leheletéig.

Persze, aki Krisztust akarja követni, tudja, hogy érte sok szenvedést és üldözést kell vállalni. Ilyen szenvedés volt, amikor papi élete során sok-sok betegséget kellett elszenvednie, vagy épp a szív szenvedése, amikor szeminarista korában édesanyját elvesztette: ezt József atya így fogalmazta meg egyszer: „szegényebb lettem a földön, de gazdagabb a mennyben.” Mikor József atya meghalt, emlékszem gyakorta eszembe jutott ez a mondata, amit édesanyja halála kapcsán fogalmazott meg mindig, és amit ma is szemem előtt tartok. Nekünk is üzen ezzel József atya és vígasztal minket. Halálával szegényebb lettünk a földön, de gazdagabb a mennyben, mert Istennél lett egy új közbenjárónk.

A szenvedésen túl Jézus azt is mondta: üldözni fognak titeket a nevemért. Akik a hatvanas években készültek a papságra, szűk keretek közé voltak szorítva. A vallás szabadságát biztosította ugyan a alkotmány, de a vallásos emberek sokféle hátrányos megkülönböztetést szenvedtek el. Lelkipásztornak lenni abban a világban nem akármilyen kihívás volt. Ilyen világban kellett lelkipásztornak tanulni és lelkipásztorként működni. Egy olyan társadalomban, amely tele volt hazugsággal, megtévesztéssel, nem volt egyszerű felismerni a csapdát. Az egyházakkal „hosszú távú együttélésre” berendezkedő vezetés hízelgő megnyilvánulásai ideig-óráig sokakat elbizonytalanítottak. Voltak, akik úgy gondolták: „Ez a jövő útja…” Krisztus békéjét hirdetni azonban ilyen körülmények között is kötelesség. Igen, a plébánosi évtizedek során újra és újra kompromisszumokat kellett kötnie, hisz könnyen beszél az, hogy mit kell csinálni, akinek szilárd talaj van a lába alatt és mondjuk meg őszintén, ugyanígy érezte magát József atya, amikor csaknem 30 évnyi kapuvári szolgálat után ismét Győrben újrakezdett. 

József atya egy ilyen korban próbált ember és pap maradni.

Eleinte kisebb helyeken szolgált káplánként: pár hónapot nagycenken majd Gyarmaton, ahol igen szeretett paposkodni. Kelemen Sándor volt az első principálisa, akitől bizony sokat hallott Újvárosról, hiszen Sándor atya kezdő papként újvárosi káplánként is működött. Aztán 11 év kapuvári kápláni időszak következett, majd 1978-ban Révfalui plébános 79-től visszament Kapuvárra, mint plébános.

Nem túlzás azt állítani, hogy Kapuvár volt a szíve, mindene. A buzgó kapuváriak örökbe belopóztak kanonok úr lelkébe. Nagy meghatódottsággal beszélt az ott eltöltött évtizedekről, ilyenkor mindig kivirult, a néha szomorú, megfáradt arc derűssé vált. Hogy mennyire fontos volt számára minden lélek mutatta az is, hogy évtizedek múltán is megismerte híveit, tanítványait. Emlékezett minden jó vagy épp rossz csínytetteikre, amelyeken később együtt nevettek. Tudta, kinek lett később családja, ki milyen hivatást választott magának. Hosszú kápláni évei során megismerte a várost, az embereket és megismerték őt is. Plébánosként is szívesen fogadták. Mert olyan ember volt, aki szerette az Isten házát, gazdája volt híveinek, és szívügye volt, hogy az egyre jobban kifejlődő városrészben, a „Házhelyben” legyen helye az Isten házának is. Helytörténészként feldolgozta és gondosan őrizte Kapuvár és környezete templomainak, valamint a városnak a történelmét. A helytörténet iránti szeretetét Dr. Faragó Sándor múzeumigazgatónak is köszönhette, aki bíztatta a helytörténeti kutatásra.

És megint csak visszaugrok a József atya életében betöltött templom motívumra: közel 35 éves kapuvári pályafutása alatt megújult a Főtemplom és a plébánia, felépült a házhelyi és az öntési templom, valamint a katolikus iskola tornaterme. Igen, nemcsak élettelen kövekből építkezett, hanem élő kövekből is: ezáltal hívő közösséget is épített. Mindig is a lelkek üdvösségre vezetése határozta meg papi életének fő motívumát. Ezt a munkát folytatta Győrben is élete végéig. Kanonok úr eltörölhetetlenül beírta magát a város történelmébe. Kapuvár nem felejtheti el soha. 

Szigetben, Újvárosban és Pinnyéden eltöltött majd 14 éves plébánossága alatt is, sok érdemszerző gyümölcsöt hozott lelkipásztori szolgálata. Munkájának elismeréseként, személyének nagyrabecsüléséért Győr városa az elmúlt években Sziget, Pinnyéd és Újváros városrész szolgálatáért díját is megkapta. Utóbbit 2017-ben nyugállományba vonulása alkalmából rendezett ünnepi szentmisén kapta meg Fekete Dávid alpolgármester és Szeles Szabolcs képviselőtől. Plébánossága alatt felújította a pinnyédi, a szigeti és újvárosi templomokat. Megint csak a templomot tartotta szem előtt: építkezett, felújított.

De ne csak a lelki és fizikai templomépítőről elmélkedjünk, hanem a papról, mint emberről is.

Papi élete során nehéz is belegondolni, hány gyermeket részesített a keresztség szentségében, s váltak Isten gyermekévé, hány embernek szolgáltatta ki a szentségeket, hány embert kísért utolsó útjára. Minden szolgálatához Isten segítségét kérte. Nagy pártfogója volt a Szent Szűz is. Hatásomra ő is fontosnak érezte az Újvárosi Segítő Szűzanya kegyképének tiszteletét. Az újvárosi templomunk történetéről szóló könyvének végén zárszavában hálát adott az újvárosi Szűzanyának, akinek kegyképe előtt sokszor kért erőt és Ő megadta neki. Így adtunk hálát újvárosi aranymiséjén 2015-ben, a segítő Szűzanya kegyképénél, hogy megtartotta e hű szolgát hitben, reményben, szeretetben, egészségben. A fáradhatatlan lelkipásztor komolyan vette a zsoltáros szavait: Pap vagy te mindörökké, Melkizedek rendje szerint" Utolsó könyve e címet viselte, melyben ötvenéves papi szolgálatát mutatta be az olvasónak. E könyv címe lett végül hitvallása is. Az utolsó egy évben, melyet már nyugállományban töltött, szintén fáradhatatlanul végezte pásztori feladatát, a hívek gondozását. Ő valóban pap volt... Mindig azt mondta: "Csabi én paposkodni akarok". Ez a fáradhatatlan munka éltette őt. Tudta, az Úr számít rá és ő ezt a szolgálatot komolyan vette: az utolsókig erején felül betöltötte hivatását.

A hirtelen jött betegsége után nap, mint nap látogattam a kórházban, majd a papi otthonban, az utolsó egy hétben pedig már újból a kórházban. Sokat jelentett neki, mindig meghatódott. Azon a héten már csak szerdán volt magánál, mikor meglátogattam. Sírni akart, de már annyira kiszáradt, hogy könny nem jött a szeméből... A kórházban a nővérek és a szobatársak is szinte meglepődve látták-tapasztalták, mennyi rengeteg ember fordult meg nála a kórházban naponta. Igen, József atyát sokan szerették, mert az evangélium szelleme nyitottá tette a lelkét, nagyon szeretett szeretni és ezt sok ember megérezte. És ahogy az evangéliumban is hallottuk, Jézus parancsát: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 12,31-33a. 34-35) Mi, akik közelebbről ismertük Kanonok Urat, tanúsíthatjuk, hogy papként és emberként teljesítette eme isteni parancsot. Mindenkit úgy igyekezett szeretni, hogy tudta a másik embertársában Jézus lakozik. De ezt a szeretetet vissza is kapta híveitől, tisztelőitől. A hívei által kifejezett szeretet megtapasztalása sokat segített neki abban, hogy rövid szenvedése alázatossá, türelmessé tette őt.

Halála napján elmentem Sopronhorpácsra, a csíksomlyói szűzanya szobor hű másához, ahol nagyon szép szentmise volt. Hatalmas lelki élménnyel gazdagodtam. A prédikáló atya homíliájában emlékeztetett: ahogy a gyermek és a felnőtt ember alig várja, hogy haza menjen édesanyjához, a családi tűzhely melegéhez, úgy vár minket is a Szűzanya, hogy hozzá menjünk töltekezni. Ha hozzá megyünk, mindig hazatalálunk. Ezek a gondolatok József atya halála után új értelmet találtak bennem. Eszembe jutott, hogy az utolsó hetekben mindig azt mondta, hogy haza akar menni, mert nem érezte jól magát a kórházban és az otthonban sem. 2018. május 19-én szombaton, pünkösd vigíliáján viszont hazatalált, haza az Örök Lakásba, ahol a "szobatársa" nem akárki, mint Jézus Krisztus és a drága Szűzanya. Hazament.... Nekünk szívszorító az érzés, a hiánya, a szív szenvedése, de ő már Otthon van és boldog. A fáradhatatlan és a hívek lelki üdvösségéért szüntelen tenni akaró lélek Hazatalált. Talán már ő is elmondhatja a Szűzanya szavaival, ami papi jelmondata is volt: "Magasztalja lelkem az Urat". Tovább gondolva: Mert tekintetre méltatta alázatosságomat... nagyot művelt velem a Hatalmas... csodákat tett az Ő karjával... szentséges az Ő neve. Nem hiába, ez a szép általa épített templom is papi jelmondatához híven a "Visitatio" jelenetére lett felszentelve.

 

A szentleckében olvashattunk a mennyei Jeruzsálemről. Mintha megint csak a templom motívuma lebegne lelki szemeink előtt, a vigasztalás üzenetével számunkra: „Nézd ez az Isten hajléka, az emberek között. Velük fog lakni, és ők az ő népe lesznek és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemünkről minden könnyet…”(Jel 21,1-5a) Az üdvösség helyét a mennyei Jeruzsálemet Krisztus már kiérdemelte számunkra. Rajtunk a sor, hogy földi életünk helytállásával, kötelességeink hűséges teljesítésével méltók legyünk belépni az üdvözültek honába. József atya emberhez méltóan próbált hűséggel kitartani Istenben.

Ahogy egyszer fogalmazott: "Az elmúlt ötven év alatt igyekeztem mindig pap maradni, ez a hivatásom, küldetésem. A helytörténeti munkát, a kutatást és az írást is mindig paposan végeztem. Számomra az a fontos, hogy olvassanak és könyveimből megérkezzenek az emberek szívébe a múltból megmentett üzenetek"

József atya szellemi öröksége hatalmas kihívás és hivatás: őrizni a hitet, gyökereinket, történelmi, vallási értékeinket. Az egykori buzgó eleink példája az, ami a jelen emberét arra ösztökéli, hogy építsük szebbé, virágzóvá világunkat, hazánkat, egyházközségeinket, templomainkat, iskoláinkat. Mindennek alapja a krisztusi szegletkő, amely biztosítja a megmaradást, de hogy hogyan építsük tovább, már a mi felelősségünk.

Isten és emberek számára égő mécses volt, amely megemésztette magát a szeretetben. Ez az igazi önfeláldozás. Magasztaljuk szívünkkel-lelkünkkel mi is az Urat, hogy megismerhettük Zsebedics József atyát. Köszönjük meg Istennek életét és értünk áldozott szeretetét. A gyászban érzett fájdalom és a feltámadás hitében érzett öröm, a miénk marad. Mi még zarándokolunk egy kicsit a földi létben. Kérjük, hogy közbenjárásával odaát se feledkezzék meg rólunk. József atya a mennyek ablakából tekintsen le és imáival gondoljon ránk, mert itt e földi létünk során mi is rászorulunk az isten irgalmára.

Drága József atya, nyugodjék békében, Ámen!

 

Horváth Csaba

papnövendék

 

A házhelyi eseményről készült írott és képes beszámolót megtekintheti itt.