Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Isten örök szeretetre hívja az embert - Évközi 5. vasárnap - Elmélkedés

2021.02.07

Jób 7,1-4.6-7; 1Kor 9,16-19.22-23; Mk 1,29-39

„Napjaink futnak, mint a takács vetélője, eltűnnek, s nyomukban nem marad reménység.”

Legyetek éberek! | Budai Református Gyülekezet

Aki látja az emberi élet s az egész világmindenség létezésének értelmetlenségét Isten nélkül, az bár talán észre sem veszi, ott áll Isten színe előtt. Van a létezés értelmetlenségének olyan éles észlelése és olyan félelmetesen pontos és hiteles kifejezése, amely jobban kiált a végső értelem, Isten után, mint sok szépen megfogalmazott, de a jelenségek felszínén megragadó imádság. Belegondoltál már abba, milyen gonosz és rosszindulatú lenne egy olyan isten, aki értelmes, szabad lényeket teremt, melyek képesek megpillantani szellemükben a végtelent, majd néhány évtizednyi fáradozás, néhány percnyi gyönyör után hagyná elpusztulni és elenyészni őket, mint az állatokat? Milyen gonosz lenne az Isten, ha nem magát jelölte volna ki az angyal és az ember végső céljául! Nélküle (és a bűn következménye, hogy egyáltalán lehet nélküle élni és látni a létezést) mindent, ami van, elborít a múlhatatlan szomorúság, keserűség és unalom. A világon egyetlen létező sem unatkozik, csak az ember. Mert mi más az unalom, mint kijózanító felismerése és nyomasztó érzékelése ennek a létbeli hiánynak, annak, hogy a világ minden szépsége hiábavaló és elégtelen önmagában. Csehov drámájában, A három nővérben mondja valaki: „Azt hiszem, az embernek hívőnek kell lennie vagy keresnie kell az igazságot, különben az élet sivár, sivár... Élni és nem tudni, miért repülnek a darvak, miért születnek a gyerekek, mire vannak a csillagok az égen... Vagy tudja az ember, miért él, vagy pedig minden hiábavaló ostobaság.” Jézus – és a krisztusi ember – életében nincs helye az unalomnak. Istennel való bensőséges közösségében fölragyog előtte mindennek az értelme, s azt a küldetést kapja, hogy ezt másoknak is megmutassa: Ment és hirdette az evangéliumot. Az örömhír hirdetése pontosan a létezés végső értelmét tárja föl: azt, hogy Isten a szeretet, s hogy örök szeretetre hívja az embert. Aki megpillantja ezt a valóságot, egyfajta állandó sürgetésben él. Felismeri, hogy hivatása és ebből kisarjadó küldetése van, melynek teljesítése örömteli kötelesség, nem teljesítése visszazuhanás az értelmetlenségbe: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” Érzed-e ezt a sürgetést? Át tudod-e adni az örömhírt mindazoknak, akikkel együtt élsz? Együtt tudsz-e érezni azokkal, akik roskadoznak a létezés értelmetlenségének s az unalomnak nyomasztó súlya alatt? Akarsz-e mindenkinek mindene lenni, de legalábbis tieidnek segítője, támasza az üdvösség keresésében? 

Forrás: Barsi-Telek: Magasság és mélység