Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Két ember ment föl a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos -Évközi 30- vasárnap- Elmélkedés

2019.10.27

Sir 35,15b-17.20-22a; 2Tim 4,6-8.16-18; Lk 18,9-14

„Két ember ment föl a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos.”

Kapcsolódó kép

A múlt vasárnap láthattuk Mózest, amint bizalommal a reális életet tárja a mindenható Isten elé, megimádkozza a maga és népe sorsát. Ilyen a vámos imája is, jóllehet ez a vámos bűnös ember, Mózesnek méltatlan gyermeke. Igaztalan állapotban élt, nyomorgatta honfitársait, összeszűrte a levet a megszálló hatalommal, és nem becsületes munkával szerzett vagyonát sem arra használta, hogy alamizsnát osztogasson a szegényeknek. Mégsem reménytelen eset Jézus szemében. Még nem veszett ki belőle teljesen a lelkiismeret. Kilesi az alkalmat, amikor talán senki sincs a templomban, megáll hátul, szemét sem meri felemelni, s mellét verve így szól: „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek.” Úgy áll Isten elé, amint van: mocskosan, lélekben betegen, bűnöktől megkötözötten. És imádságában azt mondja ki, ami van. Ezért igaz az ő imádsága. Az igaz imádság viszont az életszentség jele, vagyis ha egy bűnös igazul imádkozik, nem az többé, aki volt: megigazul. Ez azt jelenti, hogy Isten, a végső valóság színe előtt igaz állapotba kerül. Ez a szentség magja, gyökere! Még nincsenek jócselekedetei, még meg sem szabadult a bűnös szokásoktól, de kimondta a valóságot. Ebben a percben bűnnek nyilvánította mindazt, ami bűn az életében, és nem is talált semmi mást, csak bűnt. E nélkül a lépés nélkül nem lehet elindulni az életszentség útján. A farizeus nem tette meg ezt a lépést, ezért nem is a szentség útján jár, hanem zsákutcába tévedt. Saját jó tetteire koncentrál, s „hálaadása” nem más, mint dicsekvés. Érdekes, hogy bár elöl van, mégis észreveszi a templom hátuljában álló vámost. Kapóra is jön neki, mert van, akihez mérje magát. Isten nem vonatkozási pont az életében, a másik ember pedig csak alkalom az öntetszelgésre. Még csak nem is kér semmit, annyira egyértelmű számára, hogy jó tetteiért fizetség jár. Imádsága ezért nem a végső valóság előtti megállás, nem szembesülés, így nem is igazulhat meg: megmarad elvakult, hazug állapotában. Sok Krisztus-követő is belesétál ugyanebbe a csapdába. Isten azonban segítségére siet, amikor megengedi, hogy szokásos bűneibe újra meg újra visszaesve, a szabadulás útját nem találva végre megtanulja a vámos imáját. No, nem a szövegét, hanem a lelkületét. Ha megtanulja, s leesik szeméről a hályog, akkor majd megérti azt is, mit jelent, hogy „aki magát megalázza, felmagasztaltatik”.

 

Forrás: Barsi-Telek: Magasság és mélység